Van-e élet a halál előtt?

Már jóval korábban eldöntöttem, hogy írok a montenegrói Ognjen Spahić legutóbbi, az Európai Unió Irodalmi Díjával jutalmazott novelláskönyvéről, de címének fordított változata, önnön klisés volta miatt folyton eltávolított ettől az elhatározástól. Továbbmegyek, néha tetten értem magam, ahogy a buszon – amely számomra mára az olvasás elsődleges terepévé vált – szorongok amiatt, hogy ezt a tűzvörös borítójú könyvet tartom a kezemben, rajta a felirattal: Boldogság tengere. Végül mégis a jobbik részem kerekedett felül, meg persze azt is átgondoltam, hogy nem lehetett könnyű dolga a fordítónak az eredeti címmel (Puna glava radosti), hiszen a magyarban nincs ehhez hasonló szófordulat, megfogalmazás.

Arra kényszerülünk tehát, hogy a boldogság tengerére hajózzunk ki, ám a szövegek ismeretében sokkal találóbb lenne Holt-tengernek nevezni Spahić itt bemutatandó, egyébként zseniális kötetét. Hogy miért? Mert ez a könyv tuajdonképpen egy haláltabló, vagy sokkal inkább halálenciklopédia, szinte kivétel nélkül minden szövegének alapélménye az elvesztés, a halálos betegség, a haldoklás, vagy éppen a gyilkosság. Ezzel együtt a halál megmagyarázhatatlanságának az élménye, a megfelelő kezelésének képtelensége, illetve a halált övező, ledönthetetlen tabuk, a gyász kulturális-történeti hozadékai, berögződései, amelyektől lehetetlen megszabadulni.

Többféle hangon szólal meg ebben a kötetben a szerző, bizonyítva ezzel mesterségbeli kiváló kvalitásait, de bármilyen narrációs módszert is válasszon, minden szövegében erőteljesen jelen van a sejtetés, a balladákra jellemző elhallgatás (kihagyás), az expozíció (tehát a felvezetés) hiánya, az allegorikus vagy éppen metaforikus beszéd.

Sok esetben felfedezhető az elődök hatása, így például Edgar Allen Poe prózaművészetéé, amire a kötetvégi, Spahićról szóló rövid ismertető szerzője is utal, de kitapinthatóak a kortárs irodalmi minták is: a kötet nyitószövegéből, a Doktor Maksim Džankić heliocentrikus történetei címűből én speciel kiéreztem egy kis Michel Houellebecq-et, nevezetesen a Lanzarote, vagy az Elemi részecskék című könyveinek világát (ez utóbbit persze „lájtosabb” formában).

A következőkben a korábban említett témavariációkra, illetőleg írói fogásokra hoznék példákat egy-egy jellegadó szöveggel.

A gyász tapasztalata, és a szakítás a gyásszal, a továbblépés, az „új élettel” való ismerkedés adja a Téli hajsza című elbeszélés témáját. A szöveg főszereplője egy idős ember, aki nemrégiben veszítette el a feleségét. Egy panellakásban ülve, katatón állapotban figyel ki az ablakon, nézi a (tájidegen) havazást, és várja a televíziós időjárás-jelentéseket. Az egzotikusnak számító hószitálás, ez az újfajta tapasztalat ágyaz meg az új életnek – ennek köszönhetően határozza el az öreg, hogy útra kel. Azt, hogy hová, soha nem tudjuk meg (a történet vége balladai ködbe vész). Annyi bizonyos csak, hogy fiával autóba száll, és ráparancsol, ne kérdezzen, csak vezessen. Kétféle üzenete van ennek a novellának: az egyik az, hogy a gyász feldolgozására nincsenek hatékony, mindenki számára egyformán működő praktikák, a másik pedig a szülőbe vetett önzetlen és megkérdőjelezhetetlen hit mindenekelőtt-valósága. Az Ez az egész című novella a halál körül kialakult, nagy műgonddal ápolgatott taburendszert mutatja be, illetve egy apát, aki igyekszik könnyebbé, kevésbé terhelővé tenni fia számára a hallállal való szembesülést (a fiúnak az osztálytársa temetésén kell részt vennie). A történet előrehaladtával kiderül, hogy az édesapa korán elveszítette szüleit, és abban a helyzetben a szokásrend, a társadalmi elvárások nem tették lehetővé, hogy kifejezze a szomorúságát, ezáltal könnyítsen a lelkén. Csak sejtelemként van jelen az elmúlás a Rossz helyen címűben, amely szöveg abból a szempontból is érdekes számunkra, hogy benne koncentráltan jelennek meg a spahići próza alapvonásai: kis térben, rövid időben, kevés szereplőt mozgatva egy olyan egyszerű cselekményű történetet épít fel, amelynek köszönhetően „szabadesésben zuhanunk bele a lélek rejtelmeibe”. S hogy ne tűnjék úgy, csak a levegőbe beszélek, felvázolom a novellát: egy fiatal pár egy katedrális előtt, bőröndökön ülve ázik a nyári zivatarba, a templomból kijön egy öregasszony és megkéri a férfit, hogy segítsen neki behordani az ugyancsak az esőben ázó huszonkilenc széket, a férfi pedig segít. Ennyi. És mégis sokkalta több ennél! Mert a novella olykor csontszáraz, kopogós mondataiból, a szinte végletekig lecsupaszított cselekményből, és a szikár közbevetésekből kiderül például az, hogy a férfi és a nő kapcsolata válságban van. A szöveg záró képében ugyanis egy közeli intézmény ablakaiban mérges gombaként bukkannak elő a betegek kopasz fejei, ezzel elővetítve a közelgő/elérkező tragédiát.

Végezetül két, számomra megkerülhetetlen prózáról szólnék, amelyek híven tükrözik azt, hogy Ognjen Spahić milyen zseniálisan bánik a metaforákkal. A Családtörténet című szöveg egy háborúból meglovasított fegyver története, amely a család három férfitagjának öngyilkosságát segíti, ezzel utalva arra, hogyan cipeljük tovább elődeink sorsát, s kényszerülünk újraélni az előző generációk traumáit. A Vámpír című elbeszélés fogatlan vámpírja pedig célszerszám hiányában összeveri áldozatait, vérüket groteszk módon egy zsebkendővel itatja fel, majd azt a szájába facsarja. Nem véletlenül szúrtam be a groteszk kifejezést, ugyanis a történet főhőse (tetteivel és megjegyzéseivel) egyszerre képes megnevettetni és elszomorítani: kacagunk látva, ahogy az életösztön pofozza előre ezt a látszólag életképtelen alakot, nevetünk a kicsinyes próbálkozásain, de sírunk is, amikor ezekben a siralmas, kisstílű csörtékben felfedezzük saját semmi voltunkat, önnön haszontalanságunkat.

Ugyanúgy, ahogy A légy című elbeszélés narrátora fedezi föl, akinek az egész kötet, e furcsa halálgyűjtemény tételmondatát is köszönhetjük: „Csak akkor értettem meg, hogy mindannyian haszontalanok és holtak vagyunk, s hogy kinn már évszázadok óta hullik a fekete hó.” Innen juthatunk el addig a kérdésig, amelyet könyvajánlóm címében is felvetettem, és amelynek megválaszolását (szigorúan e remekbeszabott kötet elolvasása után!) meghagynám az olvasónak.

Ognjen Spahić: Boldogság tengere, Napkút Kiadó, Bp., 2017

A recenzió a Családi Kör hetilapban jelent meg 2018. április 31-én.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s