Napokig bűvöltem az üres lapot a monitoron, nehéz volt hozzákezdeni ehhez a cikkhez. Nehéz mindaz, ami a most bemutatott könyvben foglaltatik. Vékonyka kötet, alig kilencven oldal, elfér a télikabátom belső zsebében, nem jelentene komolyabb terhet a mellkasomnak sem, ha urambocsá beleájulnék az olvasásba, s kezemből aláhullana. Ám mondataival mégis könnyen összeroppanthat, megreccsen alatta a lélek, mint párnapos fiókák ziláló teste. Ügyelnünk kell tehát a megfelelő adagolásra.
Nem túlzás, ha azt mondom, Izsó Zita Éjszakai földet érés című lírakötete a tavalyi év egyik legjobbja és ez minden bizonnyal a versek témájának, a fejezetek megkomponáltságának, a jól átgondolt, érzéki hasonlatoknak köszönhetően van így.
Először az alcím felett időzhet el az olvasó: „v_rs_k”, ez áll a címlapon. Ebből mindjárt arra is következtethetünk, hogy a szövegek célja valamiféle hiányok artikulálása, illetve annak szemléltetése, hogy az egész világ csak törött cserepeiben létezik, befogadnunk azt pont annyira embert próbáló feladat, mint a kötetnyitó versben szereplő aleppói fakírnak lenyelni az üvegszilánkokat. Így lehetünk ezekkel a költeményekkel is – miután elolvastuk őket, sokáig nem beszélünk, mintha szilánkokat ettünk volna.
A veszteségek gyűjteménye ez a könyv: az otthon, a szülők, a testvér, a gyermek, a kedves, a szüzesség, a magzat, az élet elveszítése adja e líra témáit. De haladjunk sorban!
Két hónappal ezelőtt, Szöllősi Mátyás regényét ismertetve már írtam arról, hogy az utóbbi időben a kortárs magyar alkotásokban egyre sűrűbben tűnnek fel a menekültválság (általunk ismert) képei. Izsó Zita kötetének egy teljes fejezete – tizenhárom vers – táplálkozik a közel-keleti háborúk élményanyagából, képeiből. És szemben a mára hihetetlenül elkorcsosult közbeszéddel ő az emberit mutatja meg, a tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot, az Istenbe vetett megkérdőjelezhetetlen hitet.
A korábban már megidézett Fakír című költemény főszereplője a gyermek, aki szerettei elvesztése miatt megnémul. Aleppó ostroma alatt a szigorú tiltás ellenére elhagyja a házat, amelyben szülei és testvérei alszanak, majd odakünn az utcán hatalmas fényt lát, messzire repíti őt a légnyomás és feleszmélvén a porig rombolt otthon látványa fogadja. S mintha ez az (ős)robbanás hozná létre Izsó menekültlírájának kontinenseit, amelyeket beutazva egyre mélyebbre jutunk a fájdalomban és annak megértésében. A tengernek háttal alapélménye a személytelen híradásokban puszta számadatként megjelenő hajótörés, amely a versben érzelmi attribútumot kap. „Társaid már rég vízbe fúltak, / de még hét nap elteltével is a kiáltásaikra ébredsz, / álmaid, mint a tenger, / partra sodorják benned fél pár cipőiket, / a léket kapott hajó roncsait” – olvashatjuk a kezdősorokat. S ahogy ebben a szövegben, úgy az ezt követő Azonosság címűben is megmutatkozik az egyik legőszintébb emberi érzés: a bajtársiasság. Ez utóbbiban a befogadóállomáson a nyelvi akadályok miatt egymást ügyetlenül vigasztaló elesettek képe jelenik meg, akiknek közös sorsa végül mégis megteremti a közös „nyelvet”.
A bizakodás, a kétely, a beletörődés, a bűn nélküli bűnösség érzése egyaránt jellemzője a Földközeli magasság című ciklus darabjainak. E furcsa keverék minden alkotóeleme megvan az Ivadékaikat a bölcsőszájú halakban, ami tulajdonképpen egy erőszaktétel verse, egyben a szörnyű élmény mögött meghúzódó reményé, a hit mindenek felettiségéé is. Ezt igazolandó idézném annak tételmondatait: „Azt mondják, a legnagyobb szükségben / halljuk meg az Isten szavát. / De talán azért nem tudsz beszélni, / mert nem a tenyereden, / hanem a szádban hordasz minket, uram, / mint ivadékaikat a bölcsőszájú halak.”
A kötet soron következő, Utazómagasság című fejezete témáit tekintve kevésbé koherens, mint az első, de versei ugyanúgy az elvesztés különböző szintjeiről, minőségeiről szólnak. Közülük a Darázsfészket emelném ki, amely a családi közösség széthullását a természetből vett analógiával, a darázskolónia életének képeivel illusztrálja. Ebben az összefüggésben a darázspopuláció növekedése a távozó anya hiánya keltette, egyre fokozódó kétségbeesés szimbóluma, az önsanyargatás fájdalma azonos a darázsfullánk okozta nyilallással, a mindenért vétkes édesanya pedig nem más, mint a királynő, aki túléli a dolgozó egyedek pusztulását és az új tavasz eljöttével másik családot alapít. Egy rendkívül jól átgondolt vers ez, amelyben a két párhuzamosan működtetett narratíva az eme poétikai megoldásban leselkedő veszélyek ellenére sem kelti a túlmagyarázottság érzését, és képei bizonyára hosszú ideig kísérteni fogják az olvasót. A személyes kedvencem az, ahogy a versbeszélő a vázába suttogja az édesanyja iránt érzett gyűlöletét, majd a falhoz csapkodja a vázákat, „nehogy valaki, fülét a szájukhoz tapasztva visszahallhassa” a szavait. Mindez Boško Krstić egyik szövegét is felidézte bennem, amiben a „vázák néma kiáltásáról” ír, s talán épp az ilyen irodalmi dialógusok felfedezése miatt éri meg a leginkább olvasni.
Izsó Zita azonban nem csak az állatvilág leírásait építi be bravúrosan lírájába, a bibliai példázatok, illetve az apokalipszis-jövendölés eszköztárát is jól tudja használni. Erre példa Az utolsó kérés című verse, amelyet szívem szerint teljes egészében idéznék, ám a terjedelmi korlátok miatt most csak az első versszakára szorítkozom: „Úgy képzelem, / a sötétség és a világosság akkor majd újra egybefolyik, / mint anya hajfestékének komponensei. / A nagy vízi élőlények / beúsznak a haldoklók homloka mögé, / hogy enyhet hozzanak nekik hűs uszonycsapásaikkal. / Az ég madarai visszamennek / más bolygókon hagyott tojásaikat kikölteni, / a növények pedig még utoljára benövik mindazt, / amit képtelenek voltunk elfelejteni.”
Az Éjszakai földet érés előszeretettel használ űrből vett költői képeket: hasonlataiban megjelenik a Földre visszatérő, tengerbe csapódó űrszonda (A vértanú utolsó megkísértése), a „Szaturnusz gyűrűjét alkotó porszemek” (Belső naprendszer), az „idegen bolygók testébe fúródó űrszemét” (Az utolsó áldozat). A kötet legmegrázóbb, Zuhanórepülés című ciklusában ezek elegyednek az elvetélés, a szülni/teremteni képtelenség fájdalmas hasonlataival. „Úgy távozik belőled a szeretet, / mint az elvetélt anyák lefolyóba fejt teje” – olvashatjuk például a Balesetben.
Összességében elmondhatjuk, Izsó Zita legújabb verseskötetét olvasni egyszerre megterhelő és felemelő. Megkockáztatom, hasonlataitól olykor félhetünk is, mint néhányan közülünk a repüléstől. De a cím ugyanakkor biztonságot is sugall. Hiába feszül bennünk mindvégig a félsz, végül megérkezünk, és a landolás mindenki számára könnyebbséget is hoz.
Izsó Zita: Éjszakai földet érés, Scolar Kiadó, Budapest, 2018
A recenzió a Családi Kör napilap 2019. január 31-i számában jelent meg.
Barlog Károly 